Jó napot kívánok a tisztelt hallgatóknak május elsején, a munka ünnepén! A több mint száz évvel ezelőtt a munkásmozgalmak által kiharcolt ünnepnap a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokról hivatott megemlékezni. A legtöbb országban hivatalos állami szabadnap annak ellenére, hogy többízben megpróbálták megsemmisíteni az ünnepet. 1886. május elsején történt Chicagóban, amikor a munkás szakszervezetek sztrájkot szerveztek a nyolcórás munkaidő bevezetéséért. A többnapos tüntetésen több százezer munkás vett részt. A sztrájksorozat az Egyesült Államokban olyan jól sikerült, hogy néhány évvel később május elsejét hivatalosan is a munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé nyilvánították. És mint mondtam, azóta is él az ünnep, most már, mint a munka ünnepe. Igaz, hogy a szocializmus megszűnése óta nagyot változott a nap jelentősége és formája, mintha a munkásemberek, a dolgozók nem ugyanazok és ugyanolyanok lennének, mint az előző rendszerben. A szakszervezetek szerepe is más, mint korábban volt. A munkaadók mindent megtesznek azért, hogy elhallgattassák őket, nem kevés helyen a dolgozókat is megfélemlítik, nehogy belépjenek az ő jogaikat védő szervezetbe. A demokrácia e téren meghozta a magáét. Az emberek pedig már nem igazán érzik sajátjuknak május elsejét, a munka ünnepét.

Pedig egykor ez a nap nagy ünnep volt. Emlékszem az egésznapos majálisokra, amikor a családok kivonultak piknikezni, szórakozni, táncolni, énekelni. Reggel korán fúvószenekar ébresztette a városok lakóit, az emberek az ablakból, az erkélyről integettek, és üdvözölték a felvonulókat. Májusfát állítottak, és örömtüzet gyújtottak még a legkisebb falvakban is. A piros szegfű is május elsejét jelképezte. A munkások érezhették, hogy ez az ő napjuk, az ő ünnepük. Ez most valahogy másként van. Vajon mi az oka? Az emberek miért nem tartják többé saját ünnepüknek május elsejét? Miért nincsenek nagy bulik e napon, illetve, ha vannak is, miért nem veszünk részt rajtuk?

Egyrészt talán azért, mert a többpártrendszer bevezetésekor egyes pártok sajátjuknak tekintették és szárnyaik alá vették a munka ünnepét. Ami szerény véleményem szerint nem helyes, hiszen május elseje minden dolgozó ember ünnepe függetlenül attól, hogy valaki mely párthoz vagy egyikhez sem tartozik. Így az emberek lemorzsolódtak, és inkább már csak szűk baráti vagy családi körben ülnek össze az ünnepen egy csevápra meg egy fröccsre.

A másik oka az lehet az ünneplés elhagyásának, hogy a munkásosztály úgy érzi, nincs mit ünnepelnie. A minimálbérből a mai világban csak nehezen tud megélni, a nyolcórás munkaidőből néha tíz lesz, és közben senkit sem érdekel, hogy bírja-e valaki a nyomást, hogy volt-e kire hagyni a gyereket, hogy később mi módon tud hazajutni az illető. Arról nem is beszélve, hogy a túlórák kifizetéséről csak álmodozni lehet. Ez tehát a mai munkásosztály – hogy ezzel a szocialista kifejezéssel éljek – helyzete. Nem rózsás, még csak nem is szegfűs az élet manapság. A dolgozók jogaiért, a szabadságért, nap mint nap harcolni kell, vagyis kellene. De a remény hal meg utolsónak. Reménykedjünk hát, hogy a hazánkban zajló országgyűlési választásokon történt nagy fordulat e téren is változásokat eredményez. Vagy mégsem? Szép ünneplést kívánok Önöknek, kedves hallgatóink!