Élethelyzeteket hasonlítanék össze – már amennyire lehetséges ilyesmi egyáltalán – az egykoriakat a mostaniakkal …
„A fiatalok voltaképpen jobban magukra vannak utalva, mint az öregek” – írja 1944. július 15-én a naplójába Anne Frank, a 15 éves zsidó származású német lány, aki a második világháború alatt írt naplója által vált ismertté, ami túlélte szerzőjét. Családjával éveken keresztül egy épület hátsó traktusában húzódott meg többedmagával. A később könyv alakjában olvasható naplót az apa, a család egyetlen túlélője jelentette meg, gyógyírként az örökre elvesztett szerettei emlékére, kordokumentumként, mementóként.
Felszínessé, töredezetté vált életünkben, önmagunk problémáinak epicentrumából nem is akarunk kitekinteni. Talán ezért, talán másért törölték az ajánlott könyvek jegyzékéből az említett naplót az iskolai olvasmányok közül Szlovéniában. Szerencsére sokan kapták fel a fejüket erre, és mozgalmat indítva álltak ki a könyv örök értéke mellett. De nem erről kívántam írni, amikor Anne Frank eszembe jutott.
Élethelyzeteket hasonlítanék össze – már amennyire lehetséges ilyesmi egyáltalán – az egykoriakat és a mostaniakat. Anne Frank és családjának tagjai éveken keresztül képesek voltak megszervezi életüket és elviselni önmagukat lakótársaikkal együtt az épület hátsó traktusában. Működött a konyha, alkalmazkodtak a csendes órákhoz, megkövetelték a halk beszédet, naponta tornagyakorlatokat végeztek, kisebb háziállatokról gondoskodtak, betartották az ebédidőt, a vacsorát az esti rádióadásokhoz igazították, rendje volt a mosakodásnak …. Mindeközben pedig hálásak voltak a puha ágyért, mert látták a sorokban haladó embereket, akiket a pusztulás felé tereltek … Eszembe jutott egy másik életrajzi könyv is, amelynek szerzője Székely Éva, a Nemzet Sportolója, olimpiai bajnok, aki a második világháborúban zsidó származása miatt nem versenyezhetett, de nem is edzhetett. S ha már nem ugorhatott a medencébe – írta a Sírni csak a győztesnek szabad című könyve visszaemlékezésében – lépcsőházukban szaladgált fel-le, hogy megőrizze állóképességét … S aztán eszembe jutott a tavaly 100. születésnapját ünneplő Keleti Ágnes, a magyar sport nagyasszonya, ötszörös olimpiai bajnok, akinek szintén évekre kellett abbahagynia az edzéseit, hogy hamis dokumentumokkal az életét mentse. Aztán visszatért a szertornához, és aratott. Így utólag nézve a törés ellenére is a felfelé ívelő pályát látjuk, de sem ő, sem Székely Éva nem tudták, nem tudhatták véget ér-e valaha, és mikor a kataklizma, amelyben éltek.
A Frank család és a mellettük élő emberek kezdeti bizakodása is lassan apadt. „Szeretnék innen elmenni, mindent itthagyni, a világból kiszaladni! – írja Anne, s ezt gondolja most nagyon sok hasonló korú fiatal is a világon.
Mégis miért ezeknek az embereknek az élethelyzeteit állítom párhuzamba a mai körülményekkel? Elsősorban azért, hogy táplálkozzunk az energiájukból, találékonyságukból, akaraterejükből. Hogy a nehéz helyzetekben kívülről is látni tudjuk magunkat, mint Anne Frank, amikor naplója utolsó oldalán a következőket írja:
„… minél jobban megfigyelnek, annál durcásabb és dühösebb leszek, s végül megint felülkerekedik a rosszabbik énem, és alulmarad a jobbik. Állandóan keresem a módját, hogyan lehetnék olyan, amilyen lenni szeretnék, és lennék is, … ha nem volnának mások a világon…” – de vannak, tehetjük hozzá, és mások számára mi vagyunk a mások ebben a lehetetlen helyzetben!
