Egy kis nosztalgiázással kezdem a mai mondanivalómat, annak ellenére, hogy azt mondják, a nosztalgiázás a legrosszabb, amit járványhelyzetben tehetünk…
1857-et mutat a naptár. New York utcáin a textiliparban dolgozó nők tüntetnek emberibb munkafeltételeket és magasabb fizetést követelve. Ez aránylag rossz emlék… Tegyünk akkor egy hatalmas lépést. 1970-1980-as évek. A jelenlegi, demokratikus hazánk szocialista állam része volt. A munkaszervezetekben külön rendezvények, a faluotthonokban, illetve akkoriban inkább a tűzoltószertár nevet viselő szerény falusi épületekben ünnepi rendezvények, esetenként bálok zajlanak. De egyéb épületekre is összpontosíthatunk. Nézzük például az iskolák, óvodák környékét. Ha nem hétvégére esett egy bizonyos nap, akkor az említett épületek felé virággal vagy kis ajándékcsomagokkal a kezükben siető diákokat látunk. Egy bizonyos épület közelében viszont olyan nagy a sürgés-forgás, hogy csak no. Ezek a virágüzletek.
Visszacsöppenve a jelenbe, feltételezem, mindenki számára világos, hogy március nyolcadikáról, a nemzetközi nőnapról beszélek. És vajon mi maradt meg az említettekből? A nők jogai papírra vetve. Az oktató-nevelő intézetekben tudomásom szerint tiltott az ajándékozás. Esetleg egy csokor hóvirágot, tőzikét szedhetnének a diákok, az ibolya még nem nyílik. No, de ezek közt is található védett növény, így ez sem jöhet számításba.
Munkaközösségek? Vajon kinek jut holnap eszébe, hogy a nők nemzetközi napja lesz? Míg évtizeddel ezelőtt rengetegen voltak, akik megkérdőjelezték e nap szükségességét, mára már talán feledésbe is merült a jelentősége. Egyáltalán szükségünk van nekünk nőknek, erre a nemzetközi napra?
Azok közé tartozom, akik még kaptak vörös szegfűt, sőt szerény uzsonnával is meg szoktak lepni a férfi munkatársaim. Nem áhítozom ezen ajándékok után. Amit szeretnék, az mindössze a nők megbecsülése. És ezzel elsősorban nem magamra gondolok, mert hál isten azért jut belőle, hanem más nemzedékekre, más világrészekre, más kultúrák nőire. Felnőttekre és lányokra egyaránt. Hátborzongató történetek tárulnak elénk a jelen korszak modern eszközei révén. De nem kell elhagynunk ezt az országot sem. A nők elleni erőszak, a testi-lelki bántalmazás, a lebecsülés itt is nagymértékben jelen van még. Társadalmunk egyazon dologért a férfit felmagasztalja, a nőt semmibe veszi.
Dehát a nő a gyengébb nem! – ha nem is mondják, gondolják most sokan. Valóban??? Gondolkodjanak csak még egy kicsit…
Holnap március 8-a, a nők iránti tisztelet és megbecsülés kifejezésének napja. E járványügyi helyzet közepette számos más dolog kerül előtérbe, ezt jól tudom. Ennek ellenére, tisztelt férfiak, próbálják meg – ha csak rövid időre is – barátságossá tenni a hétköznapunkat. És ha ma kezdik, állítom, hogy semmi sem lesz elhamarkodva. Talán ezt az áldatlan helyzetet is tűrhetőbbé sikerül tennünk, közösen.
