Szlovénia, ez a kis ország az Alpok napos oldalán, idén ünnepli fennállásának 30. évfordulóját mint önálló köztársaság, amely így már három évtizede maga felelős azért, hogy helytálljon a világban. Az önállósodási folyamat 1990-ben a mai napon, december 26-án kezdődött, a függetlenségről tartott népszavazás eredményhirdetésének napján. 30 évvel ezelőtt három éves voltam, szóval fogalmam sem volt arról, hogy új állam születik, nem tudtam, milyen harcok folytak politikai, és sajnos katonai téren is azért, hogy ma szabadon tudjak élni. Mármint, amennyire szabadon lehet élni egy eleve demokratikus európai országban 2021-ben két megterhelő év után. A 30 évvel ezelőtti eseményekkel elkezdődött egy európai sikersztori – gondoltuk – amely egyesek szerint még mai is tart, sokak szerint pedig már rég véget ért. Megint mások szerint amúgy is Jugoszláviában minden jobb volt. Valószínűleg mindenki a maga élete alapján ítéli meg országunk fejlődését, attól függően, mennyire megy neki jobban vagy rosszabbul, mint anno. Nekem nincs meg ez az összehasonlítási alapom, én az önálló ország gyermeke vagyok, és amíg az eredeti kis Svájcból a jelenlegi, tényleges Szlovénia lettünk, addig én óvodába, iskolába, egyetemre jártam, szóval nemigen volt belelátásom, hova tart az ország. Ma azt látom, hogy tüntetések, tiltakozások a parlament előtt, twittek a világhálón, koronavírus, bizalmatlanság a politikusok és egymás iránt, civakodások, jobb- és baloldali viták jellemzik mindennapjainkat itt, az Alpok napos oldalán. Mindenképpen nem az a kép, amit látni szeretnék Szlovéniáról.Bármennyire is olyan érzésünk lehet, hogy ez az ország már nem tud egyként lélegezni, mégis van talán egy dolog, amikor minden szlovén egy közös énként tud büszkén tekinteni országára. Ez pedig a sport. Igen. Amikor 30 ezer szlovén a planicai sánc alatt lobogtatja a fehér-kék-piros színű címeres zászlót, vagy amikor több ezren átutazzák a fél világot csak azért, hogy élőben a helyszínen tudjanak örülni a kerékpárosok, kosárlabdázók, labdarúgók, röplabdások, hokisok, úszók, cselgáncsozók, síugrók, síelők, sportmászók győzelmeinél. Hogy csak egy párat említsek. A Zdravljica sosem hangzik szebben, mint amikor egy dobogón álló büszke, könnyeivel küszködő sportoló tiszteletére csendül fel, mi pedig élőben vagy a tv, vagy a rádiókészülékek előtt énekeljük vele együtt azt az egy versszakot, amit az iskolában sikerült megtanulnunk.Elegek ezek a percek arra, hogy bizonyítsuk, igenis továbbra is büszkék vagyunk országunkra 30 év után is? Vagy az újabb politikai válság után már legszívesebben pakolnánk bőröndjeinket Németország felé? Tény, hogy az elmúlt három évtized nem volt könnyű. Ma sem könnyű, de más országoknak is nehéz, gazdagabb történelemmel. Szerintem igenis büszkék lehetünk a mi kis Szlovéniánkra. Szinte biztosan nem a jelenlegi állapotával, ami viszont nem jelenti azt, hogy nem lehet ismét jobb. De hogy kitől kéne várni a megváltást, hogy az elkövetkező évtizedek jobbak és sikeresebbek legyenek, azt sajnos nem tudom megmondani. Kinek kellene átvenni a kormányt, vezetni ezt a kétmillió lelket számláló országot? Talán annak a 30 ezer embernek a planicai sánc alatt, meg azoknak a százezreknek, akik büszkén éneklik a himnuszt azért, mert szeretik és törődnek ezzel a kis országgal az Alpok napos oldalán.