Társadalmunk igen súlyos erkölcsi válságba süllyedt. Ez sajnos nem újkeletű dolog, minden országban voltak, vagy vannak olyan mérföldkövet jelentő események, amelyek ezt a válságot előidézték, ahonnan lejtmenetbe indult a szekér, vagy csupán elmélyítette a korábban keletkezett kisebb repedéseket.
De mit is lehet erkölcsi válságnak tekinteni? Erre természetesen mindenkinek más-más válasza van. Egyet mondanak a kutatók, mást a közszereplők, és egy teljesen mást érez az állampolgár, aki a saját ingerküszöbéhez méri ezt. Gondoljunk csak vissza arra az esetre, amikor 2019-ben az egyik szlovén parlamenti képviselő lemondott mandátumáról, mert kiderült, hogy ellopott egy szendvicset. Voltak, akik legyintettek, mondván, mások milliókat lopnak, mégsem mondanak le. És voltak, akik úgy vélték, hogy helyesen tette, amikor lemondott képviselői mandátumáról, hiszen éppen a képviselőknek kell, vagyis kellene példát mutatniuk az élet minden területén, nekik kell, vagyis kellene betartaniuk a legmagasabb erkölcsi mércét. Például, ha valaki a tízparancsolattal példálódzik, vagy a keresztény hitre hivatkozik, akkor az a minimum, hogy azok szerint is él, és legalább az 5.-től a 10.-ig betartja a parancsolatokat.
A mai demokráciák egyik alappillére az alkotmány, amely akár a tízparancsolat, alapot képez a további törvényeknek. A demokráciákban az alkotmány szétválasztja a hatalmi ágakat, amely a hatalommal való visszaélést hivatott megakadályozni. A törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltató ágakról már Arisztotelész is ír Politika című művében, a mai értelemben vett hatalmi ágak szétválasztása pedig a felvilágosodás kori francia filozófus, író és gondolkodó, Montesquieu nevéhez kötődik.
De miért is mondom mindezt? Mert úgy vélem, egyesek kísérletet tesznek arra, hogy összemossák a hatalmi ágakat, egy kézben szeretnék tartani a törvényhozást, a végrehajtó hatalmat, vagyis például a rendőrséget, továbbá az igazságszolgáltatást, amivel megszűnne a bírói függetlenség és az igazságos és tisztességes igazságszolgáltatás. Mindehhez hozzátehetjük, hogy a tudomány a közmédiát és a civil szervezeteket is egyfajta hatalmi ágak közé sorolja, amelyek segítenek egyensúlyban tartani a hatalmi berendezkedést. Ezek bedarálása, ezek munkájának ellehetetlenítése is súlyos veszélyt jelent a demokráciára. Így felteszem a kérdést: vajon milyen erkölcsi mércével mérnek a nép képviselői, amikor nemegyszer a józan paraszti észnek teljesen ellentmondó döntést támogatnak. Amikor egyesek az egyik hatalmi ág képviselőjeként nemegyszer nyilvánvalóan a másik gyengítésére tesznek kísérletet.
A hétköznapi ember, aki négyévente elmegy szavazni, hogyan bízzon olyan képviselőkben, akikről kiderül, hogy a tízparancsolatot sem, SŐT, az éppen általuk elfogadott törvényeket sem tartják be, mi több, semmibe veszik a Legfelsőbb Bíróság, vagy éppen az Alkotmánybíróság ítéleteit, mondván, ezek nem teljesíthetők. Ezt én nemes egyszerűséggel az erkölcs csődjének nevezem, és Orwell szavai jutnak eszembe, miszerint: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.”
