Az európai kultúrában november elseje a csendes emlékezés napja. Elhunyt szeretteinkre, az üdvözült lelkekre emlékezünk. Sötét ruhákat öltünk, kimegyünk a temetőbe, és eltöprengünk az elmúláson. A szomorú elmúláson, ami mindannyiunkra vár, és félelemmel tölt el bennünket. Ha mexikóiak lennénk, máshogy élnénk meg ezt a napot. Igazából nem is gyászolnánk, hanem ünnepelnénk. A mexikói halottak napja ugyanis teljességében eltér a mi szokásainktól. A día de los muertos többnapos ünnep, a Kolumbusz előtti időkből származó ősi azték népszokás, amelyet a spanyol keresztény hódításnak sem sikerült eltörölnie. Igaz, az évszázadok során több keresztény és indián behatás is érte, de ettől csak még érdekesebb lett. A tömeg színes csontváz jelmezeket ölt, az emberek kifestik az arcukat, és együtt mulatnak az utcán. Táncolnak, dobolnak, énekelnek, igazi karnevált rendeznek. Ilyenkor a mexikói családok mind összegyűlnek, hogy együtt várják halottaik visszatérő szellemét. Vidám színekbe borítják otthonaikat és a temetőket. Virágokat, édességet helyeznek a sírokra, hogy megmutassák a szellemeknek, milyen szép világban is élünk. Úgy tartják, ilyenkor halottaik a túlvilágról örömmel tekintenek le rájuk. A visszatérő lelkek pedig egy életteli, vidám világot látnak, ahol az élők ünneplik az életet, és nem félik a halált. Pont azért nem félik, mert megélik az életet. Tudják, hogy az élet ajándék.
Mifelénk ritkán jut az eszünkbe, hogy az életet meg kell élni. Legfeljebb csak akkor eszmélünk fel, amikor már baj van. A nagy fejlettségben és az ebből adódó elfoglaltságban rohanunk és rohanunk. Dolgozunk és panaszkodunk. Bámuljuk a tévét és a telefonunkat. Aggódunk a számlák, az infláció és a politika miatt. Harcolunk magukkal, és háborúzunk embertársainkkal. Öljük egymást az olajért, a gázért, a gazdasági fejlődésért, a hatalomért. Ha Mexikó helyett most Európa közepén landolnának ezek a holt lelkek, biztos nem egy vidám világot látnának. Kevesebb a szín, és több a küzdelem. Mind a harcmezőn, mind a lelkekben. November elsején, ha kimegyünk a temetőbe gyertyát gyújtani az elhunyt szeretteink emlékére, szimbolikusan, valahol legbelül, gyújtsunk lángot magunkért is. Ünnepeljük meg, hogy élünk, hogy itt lehetünk, és hogy a világ egy jelentős részével ellentétben, van lehetőségünk megélni az életet. Most éljük meg, mert nem tudjuk, mi vár ránk odaát!