Jó napot kívánok a tisztelt hallgatóknak! „Szlovénia önállósulása óta, gazdasági szempontból, ami természetesen minden mást is maga után von, az idei év lesz a legnehezebb. A gazdasági válság és a recesszió okozta megszorítások miatt ezt az évet kell még valahogy túlélni, hiszen jövőre már könnyebb lesz.” Így bíztattak bennünket 15 évvel ezelőtt a még most is jó hírben álló gazdasági szakemberek. Mai jegyzetem első mondatait ugyanis 2009 januárjában írtam. Ugyanebben a rovatban megjelentetett írásomból idéztem, amely egy és fél évtizeddel később is megállja a helyét. De még mennyire. Azóta ugyan már túléltünk nemcsak egyet, hanem 15 évet is, az ország gazdasági helyzete mégsem javult. A munkásemberek, akik minimálbéren vannak, ha közben nem kerültek utcára vállalatuk csődbemenetele miatt, csak éldegélnek. Nem mondom, vannak jól menő vállalatok, amelyek dolgozók után kutatnak, most már külföldön is, mert idehaza e téren hiány van, de minden oldalról az a panasz jön, hogy rosszul vannak megfizetve. A munkaadók arra hivatkoznak, hogy a megrendelések nem biztosítanak nagyobb bevételt. Így aztán mindenki tűri a baját, dolgozik, még ha néha alamizsnáért is. És amikor azt gondoltuk, hogy már minden vállalat csődbe ment, amely erre volt ítélve, hogy 2024-ben már nem létezik olyan cég, amelyre ez a lépés még várhat, jött a feketeleves. A Muravidék utolsó textilipari vállalata is csődbe ment. A Gornji Petrovcin működő Moda Mi&Lan cég tulajdonosa a munkaerőhiányra hivatkozva jelentette be a hírt. A következő években ugyanis a dolgozók 75 százaléka nyugdíjba megy, a fiatalok között pedig nincs érdeklődés a szakma iránt. Így aztán körülbelül 100, 50 év fölötti, főleg nő kerül utcára Goricskón. A vállalat tulajdonosa szerint a csődeljárás a dolgozók számára nem jelent nagy veszteséget, hiszen a foglalkoztatási intézettől akkora segélyt kapnak, mint amekkora bérért dolgoztak a vállalatban. Ezt a részét a dolognak el is hiszem. Már csak azért is, mert biztos, hogy a vezetőség a munkájukért nem biztosított akkora fizetést, mint amekkora megjárt volna nekik. De nem mindegy, hogy az ember munkanélküliként vagy dolgozóként, a becsületesen elvégzett munkájáért kap havi szinten bizonyos összeget. Ennek a helyzetnek lelki vonzata van. Nem mindegy, hogy az emberrel azt éreztetik, tartozik valahova, hogy hasznos feladatot végez, vagy pedig nincs már rá többet szükség annak ellenére, hogy élete legszebb éveit ebben a vállalatban dolgozta le, és ennek a szakmának szentelte. Sok esetben még az egészsége is ráment. A megérdemelt nyugdíj előtt álló alkalmazottak java része már másodszor éli meg ezt, már másodszor került ebbe a kilátástalan helyzetbe, hiszen egykor valamennyien a híres Mura textilipari vállalat dolgozói voltak. És újra ott vagyunk 2009-ben. A Mura gyár ugyanis abban az évben ment csődbe az összes leányvállalatával együtt, amikor is több mint kétezer dolgozó került utcára. És vissza a mához. Nem féltem én a most munkanélkülivé vált embereket, mert a muravidéki ember szorgalmas és ügyes. Ha mást nem, Goricskón megtermeli magának a mindennapi betevőjét. Eddig is ezt tették, hogy könnyebb legyen megélhetésük. A kérdés a munkás iránti viszonyban rejlik. Ezen az újra és újra felbukkanó állapoton tudnak-e vagy inkább akarnak-e változtatni a munkaadók? Eljön valamikor ez az idő?