Gyerekként hallott először a kabátba varrt orvosi diplomáról, amit így juttattak át a határon túlra, annak tulajdonosához. Hallott arról is, hogy a nagykövetségre menekültek valakik akkor. Nem tudhatott még semmit sem előzményekről, sem eseményekről, sem következményekről. Csak érezte az emlékező hangjából átjövő izgalmat. Sejtette, hogy fontos dolgok történhettek akkor, s csak lassan rakta össze a képet, mint egy kirakóst a tanultakból, olvasottakból, amelynek a közepében egy lukas nemzeti színű lobogó állt.
1956 megszakította azt, ami folytathatatlanná vált, véget vetett valaminek, amire azt mondták zsarnokság, és megalapozott valamit, ami a szabadabb ország felé vezetett, de el kellett szakadni a régi eszméktől. Ám minden ilyen harc vereség és diadal is egyszerre, mert választ vár a folytatásra.
Valamennyi háború és forradalom mögött ugyanazok a kérdések fogalmazódnak meg az egyén és döntése vonatkozásában. Másképpen emlékeznénk idén is, ha a közelben nem dúlna háború, és ha a fegyverkezés, energiaválság helyett más problémák megoldására fókuszálhatnánk.
Kényszerű helyzetbe kerülünk valamennyien, de összehasonlíthatatlanul nehezebb a hazájukat védőknek, mint ahogyan a rájuk támadók nagy részének is. Mennyire szomorúan időszerű Simone de Beauvoir: Mások vére című 1943-ban megírt regénye, amelynek fiatal hőse felszámol családja által biztosított jómódú életével, és a 30-as évek Franciaországában csatlakozik a munkásokhoz. Ez az életmód és szemléletváltás új kérdésekkel szembesíti őt:
„… szégyelltem magam, de a szégyen mit sem számított a felszaggatott véres csatatereken, és a sebesültek hörgése kegyetlen irtózattal töltött el. A Pireneusokon túl spanyol munkások estek el a fasiszták golyózáporában, de megmenthettem volna-e őket francia életek árán, akár csak egyetlen olyan élet árán is, amely nem az enyém? A zsidók úgy hullottak, mint a legyek a koncentrációs táborokban, de volt-e jogom, az ő holttesteiket ártatlan francia parasztokéra cserélnem. A saját testemet, a saját véremet adhattam volna, de a többiek életével nem rendelkezhettem kedvem szerint. Miféle fensőbbséges eszme jegyében lehetne összehasonlítani, számba venni őket, azt állítva, hogy ismerem a pontos értéküket? Maga az Isten is kudarcot vallott volna egy ilyen dölyfös terv megvalósításával, az emberek nem tologatni való bábuk, nem megjátszandó tétek vagy igába hajtható erők, ki-ki a lelke legmélyén, mások számára elérhetetlenül hordozza a maga igazságát, mindaz, ami az élete során történt vele, kizárólag az övé volt, azt másra cserélni, mással pótolni nem lehetett soha. … Semmit sem fogok tenni, mindig is távol tartom magam a politikai akcióktól. … Nem voltam hajlandó arra, hogy személyes istenségként a világra szabadítsam homályos akaratom.” – majd folytatja:
„… mert ugyanis politizálni annyit tesz, mint vak tömegként kezelni az embereket” – mondja egyebek között, és hozzáteszi: „Nem, nem taszíthatom háborúba a hazámat.”
„Azt kívánom, hogy ne bánja meg soha” – válaszol rá a barátja.
Mondani sem kell, hogy az addig ünnepi hangulatú városokat hamarosan elözönlik a megszállók, a boldog szerelmesek ráébrednek, fel kell számolni a háborúellenes eszmékkel, és az ellenállás tagjaivá lesznek. Vállalják a szabotázsakciókat, még akkor is, ha mások vérével fizetnek.
A végére tanulságot kellene megfogalmazni ebben az írásban, ami azonban nem létezik. Mint ahogyan tartós béke sem, de van helyette bátorság, együttérzés, kölcsönös támogatás, amiből minden bizonnyal jutott abba a kabátbelsőbe is.