Köszöntöm a kedves hallgatókat!
Már számtalanszor megfogadtam, hogy nem kísérem a közösségi oldalakat, különösen a Twittert, nem olvasok kommenteket az interneten megjelentetett hírek alatt. Ám a kíváncsiság nagy úr, így előfordul, hogy megszegem a fogadalmamat. Aztán a látottak és olvasottak alapján ismét fogadalmat teszek, amit aztán néhány nappal később megint megszegek.

Számtalanszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy mi jót hozott az embereknek a közösségi háló. Aztán mindig oda lyukadtam ki, hogy sokkal több negatívumot, mint pozitívumot. Mert amíg a felhasználók egy része ismerőseikkel a kertjükben virágba boruló rózsákat, vagy a büszke nagyszülők az unokák fényképeit, még többen a tengerben áztatott lábukat osztják meg ismerőseikkel, addig nagyon sokan az anonimitás mögé bújva szítanak, mocskolódnak, gyűlölködnek. Nem számít, mi a téma. Az ilyen felhasználók a politikai témájú bejegyzések alatt szeretnek leginkább megnyilvánulni. A két tábor már szinte az első komment után egymásnak feszül, nyomdafestéket nem tűrő stílusban ontják magukból a legkeresetlenebb szavakat. Mintha mocskolódó világbajnokságon lennének, igyekeznek egymást túllicitálni. És ha megjelenik valaki, aki esetleg megpróbál a két tábor közé helyezkedni, hamar rájön, hogy rosszul tette.

A politikusok is nagy előszeretettel használják ki ezt a helyzetet. A saját szavazóikat arra hergelik, hogy az internet világában vívják meg értük a csatát a másképpen vélekedőkkel, járassák le a politikai ellenfelüket. Majd pedig előveszik a pattogatott kukoricát, egy doboz üdítőt, és élvezik a nemegyszer vérremenő vitát.

Ennek a virtuális térben vívott háborúnak nincs győztese. A kérdés csak az, hogy az emberiség meddig tudja még tolni a gyűlölet szekerét.