Köszöntöm a kedves rádióhallgatókat! Egyszerre olyan sok esemény történik a világban. Ha tudomást akarunk róluk szerezni, ott a világháló, ahonnan csak úgy ömlik ránk az információ, valamint ott van a jó öreg TV és rádió is.
Régebben persze nem terjedtek ilyen gyorsan a hírek. Gyermekkoromban a nagyszüleim meséltek arról, hogy legfeljebb az ország, vagy a szomszédos tájak híreiről hallottak a TV-ben, rádióban. Ma azonban, ha a világ bármely pontján történik valami, arról egyből tudomást szerezhetünk.
1914-ben tört ki és 1918-ban fejeződött be az első világháború. Mint tudjuk, óriási összecsapásokkal járt, akkoriban azt hitték, ez lesz "az a háború, amely véget vet minden háborúnak".
Csupán pár évtizeddel később kétségtelenül megdőlt ez az állítás, hiszen 1939-ben kitört a második világháború, amely 1945-ben ért véget. Mivel a két világháború között születtek meg a nagyszüleim, így gyermekként sokat hallottam arról, hogy milyen volt a világ és milyen körülmények közt éltek akkoriban az emberek.
Nagymamám mindig szomorú volt, amikor arról mesélt, hogy jöttek az oroszok, s a ház udvaráról elhurcolták a bátyát, és így tettek még számos falusi férfi családtaggal, akikről azóta sem tudni semmit. Ezek a fájó emlékek így számos család sorsát megpecsételték. De meg kellett tanulni valahogy tovább élni.
Sajnos két évvel ezelőtt számunkra is egy másfajta élet vette kezdetét. A koronavírus járvány jól felforgatta a mindennapjainkat. A korlátozások, a fertőzések, halálesetek száma folyamatos bizonytalanságot hozott az életünkbe. Másról sem hallottunk, minthogy mit ne tegyünk, illetve mihez tartsuk magunkat.
Éppen csak elkezdtünk volna egy picit fellélegezni az elmúlt évek történései után, és alig merem azt állítani, hogy elkezdhettük volna úgy érezni: végre élhetünk talán valamelyest normális életet - Oroszország kirobbantotta a háborút Ukrajnában. A háború kitörte után két héttel a szlovén autópályán sorra kerültek ki bennünket az ukrán autósok. Szomorú látvány volt, hiszen az autókban a volán mögött nők ültek, mellettük gyerekek. Az egyik benzinkútnál láttam, ahogy egy közel 50 éves édesanya a két tinédzser gyerekének teljesen fásult állapotban magyarázott valamit. A két gyerek pedig csak ledöbbenve hallgatta.
Közben eszembe jut az is, hogy évekkel ezelőtt Lendván a zsinagógában részt vettem egy Müller Péter előadáson. Sosem felejtem el, amikor az egyik gyermekkori élményét osztotta meg a háborús időszakkal kapcsolatban. Arról mesélt, hogy az édesanyjával lemenekültek a lakóházuk pincéjébe, ahol az édesanyja teljesen nyugodt maradt, majd átölelte, és azt mondta neki: minden rendben van. Ő pedig ezt el is hitte.
Ebben a mostani helyzetben nem lehet titkolózni a gyerekek előtt. Most sokkal nyitottabb kártyákkal zajlik a játék. Aki teheti menekül, elhagyja otthonát. Aki marad, a légiriadóra figyelmeztető szirénák és támadások hangjától fél.
Vajon milyen élmények kavarognak az ott maradó, illetve a háború elől menekülő emberekben? Hogy a történéseknek milyen lelki következményei lesznek, most még nem is merek rágondolni.
Ők, és mi is, az egész világon több millióan együtt szoronghatunk, vajon mi fog történni, mire lehet számítani, meddig fog tartani a háború. Milyen következményei lesznek?
A híradóban naponta láthatjuk a felbomló családokat, akiknek hirtelen el kell válniuk egymástól. A férfiak maradnak, fegyvert fognak, a nők pedig a gyerekekkel egy ismeretlen világ felé veszik útjukat. Találkoznak-e még valaha? Ki tudja… A háborúban ártatlan családok, gyerekek lesznek az áldozatok, akikre senki sem gondol. Pont így volt ez régebben is, mindig. A történelem folyton ismétli önmagát…
A borzasztó történéseket látva mindig elszomorodom.
Úgy érzem, hogy a szolidaritásnak, a segítségnyújtásnak egyre nagyobb szerepet kell betöltenie az életünkben most és a jövőben is. Ha bármilyen módon tudunk, mi is segítsünk! Minden apró részlet számít! Szerintem el sem tudjuk képzelni, hogy mennyire!