Csak az árstopp miatt nem vág oda még jobban a benzin ára. Amikor pedig a pénztárcánknak fáj, akkor tényleg el szoktunk gondolkodni, hogy változtassunk-e valamin. Az anyagi megszorítás ugyanis nagyon komoly nevelőhatást tud kiváltani. De mégis mit lehet tenni az áremelkedés, a csak rosszabbodó infláció ellen?
Nos, ez a kérdés majd októberben válik újra igazán égetővé a fűtési szezon kezdetén, de bizony számos területen a nyári hónapok alatt is érzékelni fogjuk a hatását. Ilyenre sem emlékszem – igaz még nem is vagyok elég ideje a Földön – hogy valamiből hiány lenne, vagy valami mindennapos árucikk az ára miatt egyszer csak elérhetetlenné váljon. Hát még a mai gyerekek mennyire nem ismerik ezt. Felfoghatatlan számukra, amikor azt mondják szüleik: valami nincs, vagy valamit nem engedhetünk meg magunknak. Az eddigi dőzsölés, fogyasztói életmód, a modern javaktól, élelmiszertől roskadozó polcok kora mintha megingott volna. Vajon csupán átmeneti jelleggel, vagy pedig tényleg jelzi a bolygó ezáltal is, hogy ez így nem mehet tovább?! Hogy egyszerűen túl sok energiát, ételt fogyasztunk el, veszünk ki a közös nagy rendszerből. Persze mindannyian érintettek vagyunk, és nehéz lesz a leszokás, az átállás. De talán még jó is lenne ebben, ha ez az infláció megkövetelné tőlünk az életvitelünk újragondolását. Persze elsőre úgy tűnik, hogy valamit elvesztünk, csökken a komfortszint és az elégedettség. Na, de őszintén! Ugyan kit elégített ki, vagy tett igazán boldoggá a fogyasztás, a habzsolás? Ugye, hogy mindig csak újabb gondokat szült, amikor valamit birtokolni kezdtünk vagy túlzásba vittünk? Azok lehetnek e talán már végérvényes folyamat nyertesei, akik képesek átállni mentálisan, elfogadni a változásokat, és másban, mintsem a fogyasztásban, a kényelemben, a habzsolásban keresni boldogságukat. Az ember néha még élvezi is a visszafogottságot, hisz bármilyen változás megszokott rutinos dolgokat bolygat meg.
De, hogy konkrétabban beszéljek: a benzinárakkal kezdtem. Persze nem amiatt biciklizem többet mostanság, hanem mert szép az idő, de mégis: a bicikli sokunknak lehetne az autó alternatívája, ha már itt a Muravidéken tömegközlekedésről beszélni szinte nem lehet (sajnos). És pont akkor, amikor biciklizem, veszem észre azokat a részleteket, amit ugyanott elautózva sosem vettem észre. A házak kertjeiben meglátok olyasmit, amit autóból sosem, érzem az erdőben a fák, a virágok illatát, erősebben ver a szívem, és jól esik az, hogy kicsit megizzadok. Észreveszem, végre látom és felfogom, hogy valójában milyen szép és értékes tájon élek. Ha ilyen lesz a leszokás egy napon az eddigi komfortos, habzsoló életünkről, és ha helyette megtalálunk valami elfeledettet, valami újat, valami szépet, akkor talán nem is lesz olyan rossz az nekünk!