Vidékünkön nem kellenek koncertek vagy egyéb ilyen összejövetelek ahhoz, hogy sok ember gyűljön össze egy helyen. Ehhez a Muravidéken elég a szüret. És talán nem is vagyunk olyan messze az igazságtól. De ahogy egész életünk felgyorsulni látszik, és ezt a járvány sem tudta lelassítani, úgy a szüretre is, érzésem szerint, egyre kevesebb idő jut. Ahol még szüretelnek, és sajnos ez a szám egyre inkább csökkenni látszik, ott mégis szép számban gyűlnek össze így az ősz elején a környékbeli szőlőhegyeken. Lehet, hogy pont azért, mert sejtjük, hogy jövőre újabb gazdák vágják ki a szőlőtőkéket, és az utolsó esélyünk, mielőtt kultúránk ezen része is kihal?

A muravidéki borászat helyzetéről szakértők sokkal többet tudnak mondani, én csak néhány gondolatot szeretnék megosztani önökkel, tisztelt hallgatók. Bár az is igaz, hogy saját szőlőnk már 20 éve nincs, és akkor is még túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem ennek a jelentőségét. Számomra akkor még inkább a játékról szólt az egész, a rokonokkal való találkozásról, egy olyan helyen járni, ami más, kalandozni a megszokott helyeken kívül. Amikor még édesapámmal és nővéremmel Alsólakosból biciklivel egészen Csentéig tekertünk, hogy ők ketten meg tudják permetezni a szőlőt, én meg ... hát ott voltam, és ha tudtam, segítettem. Most sem igazán más a helyzet, csakhogy nem apuval, hanem a legjobb barátommal tesszük ezt, és máshol, más emberek között. És biciklivel sem járok már a hegyre. A borászathoz továbbra sem értek, de ez nem is az én feladatom. S ha a barátom, meg a nővérem élettársa sem lennének, akkor lehet, hogy számomra is a szüret már csak távoli emlék lenne a szebb időkből.

Most onnan is tudjuk, hogy zajlik a szüret, hogy a közösségi médiában rábukkanunk a fiatal szüretelők szelfijeire, a közös képekre a pince előtt, fröccsel a kezükben, puttonnyal a hátukon, vagy az Instagram és a Facebook történetekben, amelyek azonban 24 óra múlva már eltűnnek. Mily egybevágó modern tulajdonság: hamar eltűnő pillanatképek.
És elillan a szüret is, hiszen amikor a must a hordókba kerül, a szüretelők elmennek, a gazda elpakol, és már csak azt várja, hogy a mustból jó bort tudjon varázsolni. Elcsendesül a szőlőhegy, eltűnnek a hosszú traktorsorok a felvásárlóhelyek elől, és az ezért járó szép bevétel is az egész évi munkáért. S eltűnnek lassan a szőlőskertek is, mert már nem kapunk szép összegeket az egész éves munkánkért. Azért a pár liter borért, amit meg úgysem tudunk meginni, minek is fáradozni. „Kell ez nekem?” – hallani egyre gyakrabban. Hiszen közben a bor csak megmarad, mert nem lehet, vagy nem tudjuk eladni, vagy mert káros az egészségre, vagy mert inkább sörözünk holland sörökkel, mintsem hazai borral koccintanánk. Mert ez olyan régimódinak tűnik. Aztán marad az a néhány elszánt gazda, az utolsó mohikánok, akik a borászatot az új millenniumhoz próbálják illeszteni, modern arculattal, technikával. Új, távoli piacokon próbálnak szerencsét, vagy a turistáknak kínálják, ha azok véletlenül odatévednek valamelyik borospince közelébe.

Lehet, hogy a szüret rövidesen már ritkaságszámba menő esemény lesz. Csak azok űzik majd, akiknek megéri, vagy akik kötelességüknek érzik fenntartani ezt a kultúrát Földünk ezen kis részén. Ha mást nem, akkor a szőlőhegyeket majd beültetjük gyümölcsfákkal, abból is biztosan lehet jó bort csinálni. A pincéket pedig átalakítjuk szállásokká a távolról érkező vendégek számára, akik évente egy hétvégére eljönnek hozzánk pihenni, mert nálunk még olyan szép és meghitt ez a borvidék. Lassan már túl meghitt, és túl csendes, hiszen a kelepelő énekét sem hallgatják már szívesen az emberek.