Jó napot kívánok a tisztelt hallgatóknak! Nem akarok ünneprontó lenni, de mivel utóbbi időben csupa rossz, borzalmas, kellemetlen dolog történik szűkebb és szélesebb környezetünkben, az én jegyzetem sem lesz igazán feldobó hangulatú. Erőszak, mások megszégyenítése, megfélemlítés, gyűlöletbeszéd, bántalmazás, agresszió, más tulajdonának az elsajátítása, testi sértés – szinte minden hírből ezek az információk köszönnek vissza ránk az utóbbi időben, akár újságot lapozunk fel, híreket hallgatunk vagy nézünk, vagy az interneten a hírportálokat nyitjuk ki.
Sokan azt mondják, a média tehet a kialakult helyzetről, mert felfújja a dolgokat, és felhívja a figyelemre vágyókat arra, hogy ők, saját maguk is néhány percre, órára, napra a világ középpontjába kerüljenek. Hogy az újságok első oldalán jelenjenek meg, hogy a hírek első percei róluk szóljanak. Ha viszont a média nem ad hírt egy-egy erőszak elkövetéséről, akkor pedig azt mondják, hogy elhallgatja a dolgokat, csak a szépről, a „táncikálásról” szóló eseményekről tudósít. Így vagyunk tehát: ha van sapkája a nyuszinak, akkor azért, ha nincs, akkor pedig azért… puff!
Legyen az egy bevásárló központ, egy oktatási intézmény, vasútállomás, a városi park, vagy több ezer embert fogadó rendezvénycsarnok. Az erőszakot végrehajtani vágyók nem igazán válogatnak, sajnos már az életkor is egyre alacsonyabb. Úgy gondolom, hogy a globalizált világ, a határtalan jövedelmet hozó piacgazdaság vezette a társadalmat az elégedetlenségbe, a kilátástalanságba, a kirekesztésbe. És úgy látszik, ezzel mindenki nem képes megbirkózni, nem tudja elfogadni, hogy ő kevesebb, mint a szomszéd, a barát, a kolléga, az ismeretlen, az idegen. Azt hiszi, ő a „kisisten”, aki a földön jár, és azt csinál, amit csak akar. Az ilyen emberek nagyon boldogtalanok. Igaz, hogy amióta világ a világ, mindig volt erőszak, háború. Van most is. De ez nekik még nem elég. Az egyéni akciókból is egyre több van, szerte a világon, szűkebb pátriánkban is. És csak nem tanulunk a sok ember szerencsétlenségéből.
Miért nem tudunk beszélgetni? Miért nem tudjuk meghallgatni a másikat? Miért csak saját igazunk mellett tartunk ki? Miért gondoljuk, hogy nekünk mindig igazunk van? Miért nem vagyunk képesek megegyezni egy-egy kérdésben, egyezmény, szerződés megkötésében? Miért akarjuk a másikra ráerőszakolni véleményünket? Miért manipulálunk az emberekkel? Miért nem vagyunk képesek fél lépést, vagy legalább negyedet engedni? Mert „kisistenek” vagyunk? Senki sem az, higgyék el! Még mindig csak a földön járó, egyszerű, halandó emberek vagyunk mindannyian, bármilyen megbízást töltünk is be: legyen az államfő, miniszterelnök, gyártulajdonos, igazgató, polgármester, orvos, filmrendező, önkormányzati elnök, szakács vagy tanuló. Senkinek sem áll jogában bántalmazni a másikat. Szerintem a közösségért, a kollektíváért, a társadalomért kellene dolgoznia mindenkinek, és akkor saját maga is boldogabb lenne. Akkor talán a társadalom is boldogabb lesz.
Felvetéseimet a közkedvelt Martin Golob lelkésznek a reményről szóló gondolatával zárom: „Még a legkisebb magocskának is van akkora ereje, hogy áttörje az útburkolatot. Sokszor látunk egy-egy virágot kinőni az aszfaltból. Bízzunk abban, hogy a remény is áttöri világunk sötétségét, a szomorúságot és a gyűlöletet.” És akkor mindannyian jobbak és boldogabbak leszünk… Megint túl naiv vagyok?