Vannak ügynökségek, igazgatóságok, társaságok, felügyelőségek, közalapítványok és még sorolhatnám. Természetesen minden ilyen intézménynek vagy egy elnöke, igazgatója, vezetője. Valaki, aki ott ül a legfelső székben. Elvileg ő az, aki irányít, és mindenért vállalja a felelősséget. Ő adja a nevét és az arcát. Ha rosszul vezeti az intézményt, vagy kárt okoz neki, esetleg valamilyen gyanús dologba keveredik, akkor vezetőként, ahogy az előbb említettem, vállalja a felelősséget, és ha kell, távozik. És vállalja akár a jogi következményeket is. Jobb országokban ez így szokás. Nálunk ez ritkán fordul elő. A többség – felelősség ide vagy oda, törvény ide vagy oda, erkölcsi kérdés ide vagy oda – nagyon ragaszkodik a székéhez. Van, aki akár évtizedeken keresztül meg tud maradni ugyanabban a vezetői pozícióban, még úgy is, hogy már nincs vízió, nincs új ötlet, nincs új hozzáállás, nincs bizalom.

Ha valami csoda folytán mégis távozásra kényszerül az illető, akkor sincs semmi baj, nincs ok az aggodalomra, nincs következmény. Sőt, az állami gépezetben úgyis akad másik vezetői pozíció. Ha nem, akkor majd csinálunk neki, mert valahol a háttérben mindig meghúzódik egy kapcsolati szál, egy érdek, egy szívesség. Mert nálunk így megy ez. Egyik székből a másikba. Szinte mindegy, hogy milyen intézmény, csak pozíció legyen. Végső esetben még a politikában is ki lehet kötni. Az alkalmasság ott aztán tényleg nem követelmény.

Sokszor az az érzésem, hogy az Alpok napos oldalán az a szabály, hogyha egyszer valaki az állami intézményrendszerben pozícióba kerül, onnantól kezdve neki alanyi jogon megjár, hogy élete végéig funkcióban maradjon. Mindössze egyszer kell megküzdeni a helyért, onnantól már csak arra kell figyelni, hogy legyen elég kapcsolat és viszonzatlan szívesség.