Megáll a kéz egy pillanatra, mielőtt, még leütné az első betűt. Időt nyerni, míg bele nem kezed az ember egy évzáró és évet indító gondolatsor megfogalmazásába. Az idő, mint közhelyesen a homokóra szemcséi, pereg előttünk, vagy éppen Salvador Dali: Elfolyó idő című festményeként jelenik meg, a végzetes pusztítás metaforájaként. Filozófiai értelemben beszélhetünk objektív időről, amili az anyag mozgására utal a térben, továbbá múló időről, szálló időről, valamiről, amit az idő vasfoga kezdett ki, máskor pedig, az időről, amelyik, mintha megállt volna …
Minden, ami körülöttünk és bennünk történik, az idő függvénye. Talán éppen ezért figyelmeztetnek bennüket, bánjunk okosan az időnkkel, ne fecséreljük felesleges dolgokra és olyan személyekre sem, akik nem érdemlik meg a rájuk fordított perceket.
Lapozgatva egy, az év végére megjelenő finom tapintású kiadványunkat, szinte valamennyi írás az idő múlásának ívén halad: közös múltunk az 50 éves Lendvai Nemzetközi Művésztelep, 450 évvel ezelőtt nyomtatták Lendván az első könyvet, a másfél évszázados egykori polgári iskola épülete előtt -- nem mondom, hogy az idővel dacoló – inkább a kortalanságba simuló libanoni cédrusról szóló írás – mind-mind azt idézi, hogy valaki ott és akkor megtette, amit kellett, az adott percben, órában, napon, hónapban, évben, században, évezredben ….
Mennyire esetleges ebben az időfolyamban egy-egy emberélet, amelyik úgy tűnik a napi, sokszor kisszerű feladatok elvégzésében merül ki, holott, ezekből tevődik össze annak jelentős része.
Kihúzom íróasztalom fiókját és végigfuttatom ujjaim a szorosan egymáshoz tapadó kis hanghordozókon. Találomra kiveszek egyet, dátum a 2000-es évek elejéről, rajta olyan nevek is, akikre már csak emlékezhetünk, évfordulók, események, hosszú beszélgetések és futtában készített interjúk címei. Lepörgetni ezeket a felvételeket nehezen lehet, mert ezt a technikát már eltörölte az idő.
Mivel azonban egy új évet indítunk a folytonosság mellett újra kell gondolnunk saját lehetőségeinket, feladatainkat. Bőven van még omladozó fal, kerítés, beszakadó tető, hiányzó tégla a falból, amit ténylegesen vagy jelképesen helyre kell állítani, sőt lehetőség szerint hozzá gondolni azt, ami már előre mutat. Mégis a legfontosabb, a »jelen pillanat egyszerűségében« maradva, elhagyni a felesleges gondolatokat, a múlton való rágódást és a jövő felé sietést --- ajánlotta a mindig szívesen hallgatott Popper Péter, hozzátéve: » … szabadulj meg a »már nincs« és a »még nincs« irrealitásától. Élj az egyetlen realitásban, a »most«-ban.« Carpe diem és boldog új évet!
