Először is elnézéssel tartozom Önöknek, mert bizony én is a mai eszmefuttatásom középpontjába azt helyezem, amiről nap mint nap sokat hallanak. Hiszem, hogy Önöknek is már megterhelő a sok adat és intézkedés. Persze nem másról beszélek, mint a koronavírusról. Ne vegyék zokon, de én is ennek egyik aspektusát járom ma körbe. Olyan aspektusát, amelyre – megítélésem szerint – kevés figyelmet szentelünk. Máris mondom, mire gondolok.Miközben a hozzáértő és az álszakemberek a vírusnak elsősorban a fizikumra kiváltott hatásaira, továbbá a tesztekre, pozitív esetekre, beoltottságra és elhalálozásra vonatkozó adatokkal operálnak és manipulálnak, vajmi kevesen foglalkoznak az ember másik, ugyanannyira fontos komponensével: a lelki világával, a pszichéjével. Azzal, hogy milyen hatással van ránk a folytonos bizonytalanság, elszigeteltség, állandó félelemérzet, a korlátozások, az ilyen-olyan nyomásgyakorlás, a lépten-nyomon történő ellenőrzés, az orvosi ellátáshoz való nehéz hozzáférés, az egészségügy túlterheltsége és így tovább.
Az, hogy a társadalmunk kettészakadt: hol a negatívokra és pozitívokra, hol pedig a beoltottakra és oltatlanokra, vagy az oltáspártiakra és oltásellenesekre. De említhetném például a bő egy évvel ezelőtti eseményeket, amikor digitális oktatás folyt, a legkisebbek nem járhattak óvodába, vagy amikor nem hagyhattuk el a községünk határait, sőt 21 óra után már az otthonunkat sem. Míg kezdetben – fiatal anyaként – a koronavírus miatti félelem mellett őszintén kicsit örültem is annak, hogy megtörtént a lezárás, hogy minden egy kicsit lelassult, és hogy több időt tölthettünk együtt a családdal, idővel én is kezdtem érezni, hogy ez mégiscsak egy kényszerhelyzet, aminek nagyon sok hátulütője van – a gazdasági okokat nem is említve. Minden korosztályt, de talán az időseket érinti leginkább az állandó félelemérzet: félünk az újabb és újabb vírusvariánsoktól, félünk az oltás mellékhatásaitól, félünk attól, hogy a szeretteink megbetegednek, és akár el is veszíthetjük őket, félünk attól, hogy a karantén miatt munka, és ez által bevétel nélkül maradunk.És itt van az a korosztály, aki a leginkább megsínyli a járványt – a fiatalok, az iskolások, kamaszok. Amellett, hogy a járvány jócskán megnehezítette számukra a tanulást, illetve a munkaerőpiaci elhelyezkedést, csorbultak a kapcsolataik is, hiszen szó szerint elszakadtak a kortásaiktól. Nem voltak, és még most is csak elvétve vannak közösségi programok, szakkörök, táborok, fesztiválok, egyszóval olyan alkalmak, amikor találkozhatnak, ismerkedhetnek, társaloghatnak. Holott a tinédzserek esetében mindez létszükséglet is egyben. Még csak randizni sincs lehetőségük. Persze vitathatatlan, hogy a járvány megfékezése szempontjából szükség volt bizonyos korlátozásokra, de egyre inkább attól tartok, hogy azok hosszú távú következményeibe senki sem gondolt bele igazán. Lehet ugyan mondani, hogy itt vannak a technológia adta lehetőségek, amiknek segítségével hallhatjuk és láthatjuk barátainkat, ismerőseinket, és tarthatjuk a kapcsolatot, de ugye nem szükséges taglalnom, hogy ez merőben eltér az élő találkozástól.És itt van még egy dolog, amit nem igazán élhetünk meg napjainkban: ez pedig az úgynevezett „kollektív pezsgés”. A kifejezés Durkheim szociológustól ered, aki ezzel a kifejezéssel írta le a vallási szertartások során tapasztalt, közösen átélt érzelmi izgalmat.
Nemrég olvastam egy amerikai újságíró cikkében, hogy Mario Small, a Harvard Egyetem szociológusa szerint a „kollektív pezsgés” fogalom alkalmazható a sporteseményekre is, idézem: „Ez a közösségi élmény jelentősen felerősíti az érzelmeket, miközben a résztvevők megélik azt is, hogy valami saját maguknál nagyobb egész részei.”. Kedves hallgatók, Önök még emlékeznek erre az érzésre? Most már mindössze azt érezzük, hogy a Covid-19 és a járvány az, ami nagyobb nálunk. De ez az érzés korántsem összeköt bennünket, hanem elválaszt, a szakadék köztünk egyre mélyebb, és ennek következtében a lelki világunk is egyre közelebb kerül a padlóhoz. Valaki már ébredjen fel, és húzzon ki bennünket ebből a veremből!
